Zarándokhagyományok
Szent Miklós egyike volt a középkor legnépszerűbb szentjeinek, Magyarországon is nagyszámú templomot, oltárt szenteltek tiszteletének. A szent legendája alapján festett számos oltárkép közül mind részletességével, mind művészi színvonalával messze kiemelkedik a 15. század második felében készült jánosréti főoltár, amely a Körmöcbánya közelében fekvő falu Szent Miklósnak szentelt plébániatemplomában állt egykor. A jobb oldali oltárszárny utolsó jelenete a halott, márványkoporsóban fekvő püspököt ábrázolja. A legenda szerint a sír fejénél olaj, lábánál vízforrás fakadt, amely sokak egészségét visszaadta - a táblakép a történetnek megfelelően a szent sírját gyógyulásért felkereső zarándokokat ábrázolja. A kép előterében egy anya térdel, aki halott csecsemőjét fektette a szarkofág közelébe, abban bízva, hogy Miklós közbenjárásával ismét életre kel. Mellette béna, járni is csak térden tudó nyomorék, a gyógyulás reményében. A sír túloldalán öt álló alak: négy különböző korú férfi, egyikük mankóval, és egy asszony. A férfiak közül hárman is viselik a Szent Jakab-ábrázolásokról jól ismert, széles karimájú kalapot, a zarándokok jellegzetes ismertetőjelét. A táblaképen látható férfiakhoz és nőkhöz, betegekhez és egészségesekhez hasonlóan évről évre Európa-szerte sok ezren keltek útra, hogy egy-egy szent csodatévő ereklyéjét felkeressék, köztük magyar zarándokok is feltűntek. Hazai és külföldi, okleveles és elbeszélő forrásokban egyaránt bukkanhatunk zarándokadatra, amelyek léte egyértelműen jelzi, hogy a középkor évszázadaiban Magyarországon sem számított ritka jelenségnek a peregrináció. Név szerint ismerünk néhány híres és kevésbé híres zarándokot, forrásaink alapján többé-kevésbé azt is tudjuk, melyik kegyhelyeket látogatták. Számos kérdést azonban az e tárgyban írt tanulmányok feltenni sem mertek: Hányan lehettek a magyar zarándokok? Hova jártak a leggyakrabban? Egyháziak vagy világiak, nemesek, polgárok vagy éppen jobbágyok keltek útra nagyobb arányban? Biztos választ e kérdésekre természetesen sem ma, sem a jövőben nem tudunk adni, az írott forrásokban talált elszórt adatok azonban ma már lehetőséget adnak arra, hogy a legfontosabb tendenciákat felvázoljunk.
Az Árpád-kor
Az első keresztény zarándokok közvetlenül Krisztus halála után megindultak Jeruzsálembe, s szinte rögtön eltemetésük után hasonló tisztelet alakult ki Rómában Péter és Pál apostolok sírjánál. A zarándoklatok tömegessé válása azonban csupán a 10-11. században vette kezdetét - épp abban az időben, amikor a formálódó magyar királyság tagja lett a keresztény államok közösségének. A pogány hitet éppen csak elhagyó magyarok között a külföldről érkező térítő papokkal szinte egy időben jelentek meg az első zarándokok. Szent István helyesen ismerte fel a zarándokok támogatásában rejlő propagandisztikus lehetőségeket: a Szentföldre induló zarándokoknak a Kárpát-medencén átvezető új, biztonságos szárazföldi útvonalat nyitott, az országon keresztülvonuló zarándokokat pedig személyesen fogadta, kikérdezte és bőkezűen megajándékozta, mint erről számos forrás - köztük Szent Gellért legendája, Ademarus Cabannensis angouleme-i szerzetes krónikája, Azecho wormsi püspök és Berno reichenaui apát levele - tanúskodik. A zarándoklás lehetőségét a magyarok számára is meg kívánta teremteni, ezért számukra Jeruzsálemben, Konstantinápolyban, Rómában és - 13. századi hagyomány szerint - Ravennában zarándokszállást alapított. Ezek a zarándokházak feltehetőleg létesítésüktől kezdve fogadták a látogatókat, ezért - noha a 11. századból név szerint egyetlen magyar zarándokot sem ismerünk - biztosak lehetünk abban, hogy voltak ilyenek. Az első ismert zarándokok a 12. század elején keltek útra. A bátyjával, Könyves Kálmánnal állandó harcban álló Álmos herceg 1107-8-ban járt a Szentföldön, őt a sorban két asszony követte: 1121 előtt járt Jeruzsálemben Gyönyörű úrnő, az almádi monostort alapító Bánd fia Atyusz mostohaanyja, 1135-ben pedig egy közelebbről nem ismert, Petronilla nevű magyar zarándokasszony vásárolt házat ugyanott.
Az Árpád-korból név szerint ismert zarándokok szma alig haladja meg a tucatot, s ha a II. András keresztes hadjáratában részt vevő előkelőket hozzáadnánk, számuk akkor is csak megduplázódna. A viszonylag kevés adat azonban ahhoz már elegendő, hogy jelezze a kor zarándokainak célpontjait. Közülük heten utaztak a Szentföldre, további három fő tervezte a szentföldi zarándokutat. Rómába hatan jutottak el - jelzésértékű azonban, hogy az erről tudósító három oklevélből kettő már az 1300-as szentévhez kötődik: a magyar zarándokok számára ettől kezdve nőtt meg Róma vonzereje. Ezekből az évszázadokból csupán egy Compostelába készülő zarándokról tudunk, s csak egy aacheni zarándokadattal rendelkezünk - ez utóbbi egy Rómát is megjárt vezeklőről tudósít, ugyancsak az 1300-as esztendőből.
A késő-középkor
A 14-15. századi forrásokban szereplő kegyhelyek száma az Árpád-korban ismerteknek már több mint az ötszöröse, ráadásul a magyarok a valóságban ennél jóval több helyet látogathattak. A források például mindig csak aacheni zarándoklatot említenek, az útba eső többi kegyhelyet - például a Háromkirályok ereklyéjét őrző Kölnt, vagy a Szent Anna fejereklyéjével rendelkező Dürent - szóba se hozták, noha helyi hagyomány szerint mindkét helyen fordultak meg magyarok. A 12-13. században látogatott célpontokon túl a 14. századtól találhatunk adatot a dél-itáliai Bariba, a stájerországi Mariazellbe, Szent Patrik írországi purgatóriumába, a 15. századtól a felső-ausztriai St. Wolfgangba, a bajorországi Altöttingbe, a dél-francia Rocamadourba és több kevésbé jelentős, de közeli osztrák és német kegyhelyre, a 16. századtól pedig az itáliai Loretoba, valamint a lengyelországi Czestochowába irányuló zarándoklatokra.
Az egyes zarándokhelyek látogatottsága természetesen nem volt azonos, hierarchiájukat azonban meglehetősen nehéz rekonstruálni. A források jellegéből, fennmaradásának körülményeiből következően ugyanis adatainkban olyan aránytalanságok mutatkoznak, amelyeket számításaink során nem hagyhatunk figyelmen kívül. A szentföldi zarándoklathoz például szentszéki engedélyre volt szükség, ezért azokból az évekből, amelyekből rendelkezünk a pápai kérvénykönyvek kiadásával, jóval több szentföldi zarándokadatot ismerünk, mint például rómait. Hasonló problémát jelent két nyugat-magyarországi város, Pozsony és Sopron viszonylag nagy számban fennmaradt végrendeletanyaga. Ezekben a végrendeletekben ugyanis több zarándokadat maradt fenn, mint az ország egész területéről összegyűjtött többi oklevélben. Az általam ismert többi okleveles adat egyszerű összegzése alapján a magyarok körében Jeruzsálem, Róma és Aachen volt messze a legnépszerűbb célpont: az első helyen Róma végzett több mint nyolcvan említéssel, Jeruzsálem szorosan követte (közel nyolcvan adat), Aachen - 18 említéssel - már messze lemarad tőlük. Ez a kép gyökeresen megváltozik, ha a pozsonyi és soproni végrendeleteket, valamint Selmecbánya ugyancsak számos bejegyzést tartalmazó első városkönyvét is figyelembe vesszük: Róma így már közel háromszáz említéssel abszolút elsővé válik, a 113 esetben szereplő Aachen előlép a második helyre, miközben a szentföldi adatok száma változatlan maradt. A legjelentősebbnek tekinthető kegyhelyek mögé felzárkózik még Sankt Wolfgang (24), Mariazell (17), valamint Altötting (11). Ezeket a számokat természetesen nem tekinthetjük arányszámoknak, az alapvető tendenciákat azonban kiolvashatjuk belőlük: a középkori magyar zarándokok szemében Róma és Aachen számított a legvonzóbb célpontnak, de a korszakban mindvégig megőrizte jelentőségét a szentföldi zarándoklat is. Az okleveles adatok összegzése arra mutat, hogy a kegyhelyek számában bekövetkezett gyarapodás jórészt látszólagos, hisz a zarándokhelyek több mint a feléről csupán 1-2 említést ismerünk. Noha voltak egyéni indítékok, személyre szabott fogadalmak, időről időre népszerűvé váló új kegyhelyek, a zarándokok többsége a jól ismert kegyhelyeket, mindenekelőtt Rómát akarta elsősorban felkeresni.
A pozsonyi polgárok zarándoklatai
A polgárság zarándoklatairól elsősorban a fennmaradt városi könyvek bejegyzései tudósítanak. Közülük rendkívüli adatgazdagsága miatt különösen értékes Pozsony végrendeleteket rögzítő kötete, az úgynevezett Protocollum Testamentorum, amely az 1427-1529 közötti időszakból 844, többségében német nyelvű testamentumot tartalmaz. A végrendeletekben olvasható zarándokadatokból a város múlt századi monográfusa, Ortvay Tivadar ismertetett ugyan néhányat, és ezeket a példákat átvette a további szakirodalom is, az adatok többségét azonban mindeddig nem hasznosították, noha a 844 végrendeletből 201 tartalmaz zarándokadatot - vagyis minden negyedik végrendelkező említést tett egy vagy több kirchfart-ról. A zarándokló pozsonyiak száma ráadásul ennél jóval több lehetett, a protocollum lapjain ugyanis csak a végrendeletben meghatalmazott zarándokokról találunk adatokat, köztük elsősorban azokról a rokonokról, akiket az örökség fejében köteleztek a testáló lelki üdve érdekében végzett zarándokút megtételére. A zarándoklatok céljaként a végrendeletekben összesen 13 kegyhely szerepelt, népszerűségük azonban közel sem volt azonos: Róma 160, Aachen 65, Sankt Wolfgang 22, Mariazell 15, Altötting 8 végrendeletben fordult elő, a többi zarándokhelynek már csupán 1-2 említés jutott. A számok Róma abszolút elsőségét mutatják: Szent Péter városát 2,5-ször többen választották, mint a szintén népszerű Aachent, ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a pozsonyiak érdeklődési köréből - legalábbis a végrendeletek szerint - teljesen hiányzott két jelentős, igaz, nagyon távoli zarándokhely, Jeruzsálem és Compostela. A pozsonyihoz hasonló kép bontakozik ki a soproni végrendeletek alapján is: itt ugyan az 1393-1526 közötti időszakból fennmaradt 314 végrendelet közül csak 43 - vagyis minden hetedik - tartalmaz zarándokadatot, az első helyezettnek azonban Sopronban is Róma bizonyult, amelyet 30 végrendeletben jelöltek meg úticélként, míg Aachen már csak 15-ben, Altötting 3-ban, Sankt Wolfgang 2-ben, Mariazell csupán egy végrendeletben szerepelt. A két nyugat-magyarországi várostól alapvetően eltérő képet rajzolhatunk a zágrábi városkönyvekben fellelhető adatok alapján. E kötetek lapjain 1390-1513 között összesen 15-ször olvasható zarándokút említése. Az úticél Zágrábban - egyetlen eset, egy 1430-ban Rómába, Aachenbe és Compostelába is zarándokló özvegyasszony kivételével - mindig ugyanaz volt: Róma. A három város zarándoklási szok!sainak összevetése alapján úgy tűnik, a lakóhely földrajzi fekvése, az abból adódó gazdasági kapcsolatok jelentős mértékben befolyásolták a zarándoklási szokásokat: amíg Pozsonyból, Sopronból nagy számban keresték fel az osztrák és német kegyhelyeket, a szlavóniai Zágrábból már főleg Itália felé orientálódtak.
A zarándoklatok típusai
A zarándokok - a forrásból kiolvasható - indítéka alapján a nemzetközi szakirodalom már rég kategorizálta a zarándoklatok leggyakrabban előforduló típusait, amelyekre Magyarországon is találhatunk elegendő példát. A zarándoklat klasszikus, tiszta alaptípusának a kegyes zarándoklat tekinthető, ilyen indítékból kelt útra a zarándokok többsége: ők az oklevelek tanúsága szerint ?causa peregrinationis?, ?causa devotionis? zarándokoltak, esetleg Isten vagy valamelyik szent iránti tiszteletből vagy ösztönzésére, lelkük megváltásáért. Volt, aki fogadalmat is tett: a Váradi regisztrum 1216-ban kelt bejegyzése szerint például ilyen fogadalom kötelezte Scerben fia Andrást, aki elhatározva, hogy a Szentföldről már nem is tér vissza, feleségét felszabadította házastársi kötelességei alól. Külön csoportot alkottak a vezekl? zarándokok, akik nem saját elhatározásból, hanem bírói döntés alapján indultak útjukra. A középkorban Európa-szerte elterjedt szokásnak számított, hogy a különböző bűnök elkövetőit tettük súlyának megfelelően hosszabb-rövidebb zarándokútra kötelezték. A németalföldi városokban a vezeklő zarándoklatoknak kialakult a bűnök teljes körére kiterjedő rendszere - ilyen struktúra Magyarországon nem létezett, ennek ellenére úgy tűnik, a büntetésnek ezt a módját hazánkban is gyakran alkalmazták: jelenleg több mint 40 ilyen esetet ismerünk, legkorábbi adatunk 1300-ból, a legkésőbbi 1503-ból maradt fenn. Mivel példáink Pozsonytól Zágrábig, a Szepességtől Erdélyig az ország legkülönbözőbb pontjain keletkeztek, biztosak lehetünk abban, hogy ezt a szokást az egész országban ismerték. A leggyakrabban a városok német nyelvű polgársága, illetve a szepesi szászok körében alkalmazták, kizárólag a legsúlyosabb bűnök elkövetőire.
Kiemelkedő eseménynek számított, ha egy uralkodó rangjának megfelelő kísérettel nagyobb zarándokútra indult. A politikai indítékból vállalt zarándoklatok közül Magyarországon főként az Anjouk utazásait érdemes kiemelni, amelyeket joggal tekinthetünk a mélyen átélt kegyesség és a kiválóan alkalmazott politikai propaganda ötvözetének. I. Károly özvegye, Erzsbet királyné 1343-ban azért utazott Itáliába, hogy kisebbik fia, András herceg nápolyi trónöröklését biztosítsa - római zarándoklatával a nápolyi királyság hűbérurát, VI. Kelemen pápát kívánta terveinek megnyerni. Ha Erzsébet utazása eredménnyel járt volna, vélhetőleg nem került volna sor fia, Nagy Lajos zarándoklatára. András herceg meggyilkolása azonban új helyzetet teremtett, a magyar király a sérelemért fegyverrel vett elégtételt. Lajos az 1350-es jubileumi évben Nápoly elfoglalása után érkezett az örök városba, emiatt római bevonulása a zarándokok hatalmas száma ellenére jelentős eseménynek számított. A harmadik Anjou-zarándoklat ugyancsak Erzsébet királyné nevéhez fűződik, aki 1357-ben IV. Károly német-római császárral és annak harmadik feleségével, Schweidnitzi Annával Aachenbe, Marburgba és Kölnbe tett nagyszabású utazást. Feltehetőleg ehhez az úthoz kapcsolható az aacheni magyar kápolna létesítése is, melynek alapítását a hagyomány ugyan Nagy Lajos személyéhez köti, a gondolat azonban vagy Erzsébet útja alatt, vagy annak eredményeként foganhatott meg.
Az úgynevezett lovagi zarándoklat kategóriája jól elkülöníthetően a 14-15. század fordulóján tűnik fel. Habár korábban is előfordult, hogy valakit elsősorban a kíváncsiság ösztönzött távoli tájak felkeresésére, ekkor jelentek meg a forrásokban azok a zarándokok, akik nyíltan vállalták: utazásuk célja, hogy a világ külnböző részeit bejárva, közben lovagi cselekedeteket végrehajtva, nagy megbecsülésre, hírnévre tegyenek szert. Ennek az új típusú zarándoknak egyik legtipikusabb képviselője épp a magyar Tari Lőrinc volt, aki 1411-ben előbb felkereste Szent Jakab compostelai sírját, majd tengerre szállva A?rországba utazott, ahol - saját bevallása szerint - kíváncsisága kielégítése és kétségei legyőzése céljából bemerészkedett Szent Patrik purgatóriumába, egy látomásokat előidző kéngázos barlangba. Tari Lőrinc nem egyedül kelt útra, vele tartottak familiárisai, szolgái is, akik a barlangba ugyan nem, de valamennyi egyéb uruk által felkeresett kegyhelyre eljutottak Hozzájuk hasonlóan nem saját elhatározásból indultak hosszú és fáradságos külországbeli utazásra azok, akik mások helyett zarándokoltak. A megbízást teljesítő zarándokok egyrészt helyettesAtették vagy útitársként kísrték a zarándoklatra ítélt bűnösöket, másrészt végrendelettel jelölték ki őket zarándokút elvégzésére. Ez utóbbi esetre főleg a városi végrendeletekben találhatunk példákat nagy számban, de bárók, nemesek testamentumaiban is fel-feltűnik a hagyatkozó lelki üdvéért végzendő zarándoklatra hagyott összeg.
Amíg a jánosréti oltár tábl!ján látható zarándokok többsége gyógyulásért folyamodva kereste fel Szent Miklós sírját, addig az írott forrásokban ilyen információkat csak a hazai kegyhelyekre találunk. Árpád-házi Margit, Remete Szent Pál vagy Kapisztrán János mirákulumainak tanúsága szerint sírjukat nagy számban keresték fel a különböző - főként gyógyíthatatlannak tartott - betegségekben szenvedők, a távoli külföldi zarándokcélok azonban számukra elérhetetlennek számítottak.
A magyar zarándokok száma
Különösen nehéz annak megítélése, mekkora számban, más népek fiaihoz képest milyen arányban jelentek meg a magyarok a különböző kegyhelyeken. Egy biztos, a magyar peregrinusok száma a sokszorosa lehetett az oklevelekből ismert, félezernél is kevesebb személynek. Amíg az elszórt okleveles adatok alapján leginkább arra a következtetésre juthatunk, hogy a magyarok körében nem számított ismeretlennek a zarándoklás szokása, de tömeges jelenségnek sem volt tekinthető, addig a különböző időben, más-más szerzőtől, különféle kegyhelyeken írt munkákban egyaránt arról írtak, hogy a magyarok feltűnően nagy számban mentek külföldi zarándokútra: az 1350-es szentév alkalmából Matteo Villani firenzei krónikás arról tudósított, hogy ?az óriási tömegekben és csapatokban érkező németek és magyarok a hideg miatt sűrűn összetolongva s nagy tüzekkel segítve magukon, a mezőkön töltötték az éjt?. VII. Károly francia király udvari embere, Gilles le Bouvier 1445-ben már a németek nélkül, csak a magyarokról írta, hogy ?gyakran járnak zarándoklatra Rómába, többen, mint a világ bármely más országból?.
1475-ben Vetési László a Mátyás király által küldött magyar követség nevében IV. Sixtus pápa előtt elmondott beszédében - a folyó szentévre utalva - egyenesen azt jelentette ki, hogy ?egyetlen nemzet fiai sem látogatják e szent ünnepségeket nagyobb számban, mint a magyarok?. Ugyancsak tömegesen jelentek meg a magyarok Aachenben - sőt, egy 16. századi forrás egyenesen azt állította, hogy sokkal többen voltak, mint Rómában. Az 1517-ben - épp a szentévi ünnepség idején - Aachenben tartózkodó Aragóniai Lajos bíboros azt tartotta feljegyzésre méltónak, hogy ?ezekre a hétévenkénti ünnepségekre a magyarok mindig oly tömegben érkeznek, hogy a levegő már mérföldekre bűzlik tőlük. Ebben az évben is hatalmas tömegükkel találkoztunk Kölnben, ahol ez a hétévenkénti ünnep lezajlik, ahol is ők Péter és Pál napján az összes fentebb említett, ott található relikviákat felkeresték. És habár ők azért, hogy Aachenbe jöjjenek, távolabbi utat kellett tenniük, mint hogyha Rómába mennének, azonban ők mégis nagyobb tömegben jönnek Aachenbe.? Amíg Vetési beszédét önmagában talán olyan humanista túlzásnak tekintenénk, amely a pápa jóakaratának megnyerése céljából emelte ki a magyar zarándokok nagy számát, a külföldi szerzők esetében nem találhatunk ilyen indítékot. Ak mindhárman egyszerűen rácsodálkoztak a magyar zarándokok feltűnően nagy tömegére, olyannyira, hogy e tényt fontosnak tartották munkájukban megemlíteni. Nincs okunk arra, hogy ne higgyünk nekik.
A zarándokok társadalmi hovatartozása
Amennyiben elfogadjuk, hogy a magyar zarándokok tömegesen keresték fel a külföldi kegyhelyeket, tulajdonképpen azt is feltételezzük, hogy ezek az emberek a teljes magyar társadalmat képviselték, hiszen az évről évre útnak induló sokaság már nem kerülhetett ki kizárólag a társadalmi elit soraiból. Hogy mi lehetett a valóság, az talán egyike a téma legnehezebb kérdéseinek, amelyre a zarándokok társadalmi összetételét firtató kutató forrástípustól függően más-más választ kap. Az okleveles források jellegükből adódóan főként bárók, nemesek, polgárok zarándoklatairól számolnak be. A Nagy Lajos vagy Zsigmond korából fennmaradt oklevelek alapján például úgy tűnik, a peregrináció különösen az udvari arisztokrácia krében volt népszerű: az 1340-50-es években több, Lajos király szűkebb környezetéhez tartozó lovag - pldául Gönyüi Tamás, Himfi Benedek, Poháros Péter, Kont Miklós - készült szentföldi zarándokútra, s ugyancsak több zarándokló báróról tudósítanak a Zsigmond-kor oklevelei is: a pokoljáró útjáról híressé vált Tari Lőrinc mellett tudunk Lévai Cseh Péter lovászmester, Kanizsai István ajtónállómester, a leggazdagabb bárófiak, Salgói Miklós és ifjabb Stibor, valamint más előkelők szentföldi készülődéséről illetve utazásáról. A pozsonyi, soproni végrendeletek alapján úgy tűnik, a polgárság is jelentős mértékben kivette részét a zarándokutakból, az oklevelek ugyanakkor egyáltalán nem tudósítanak a mezővárosi vagy falusi jobbágynépesség ilyen jellegű mozgásáról. Ez a társadalmi kör ellenben - a hazai kegyhelyeken történt csodákról felvett jegyzőkönyvek szerint - nagy számban kereste fel a híres magyar ereklyéket, így például Kapisztránói János újlaki, vagy Remete Szent Pál budaszentlőrinci sírját. Levonhatjuk-e e tények alapján azt a következtetést, hogy a jobbágyság (és az alsópolgárság) csak a hazai zarándokhelyeket látogatta, a nemesség és a (módos) polgárok mentek csak külföldre? Noha korábban magam is e véleményen voltam, ma már árnyaltabb képet vázolnék. A 16. század második feléből származó aacheni, római források egybehangzóan szegény magyar zarándokokról tudóstanak: az Aachenbe érkező magyarokról feljegyezték például, hogy ?a nők olcsó ruhát viseltek? a Rómában élő Szántó István jezsuita atya, magyar gyóntató pedig emlékirataiban egyenesen azt írta, hogy ?gyakran egész zarándokseregek mezAtláb jöttek Magyarországról Róma szent helyeinek látogatására?. Noha az útra készülők anyagi helyzete természetesen jelentős mértékben befolyásolhatta az úticél kiválasztását, a középkori magyar zarándokok kzt valamennyi társadalmi csoport képviselői szerepelhettek.
Megállapításunk helyességét támasztja alá a római Szentlélek-trsulat anyakönyve is, amely jelenlegi ismereteink szerint az egyetlen olyan forrás, amely módot ad a zarándokok társadalmi összetételének a vizsgálatára. A kötet - más nemzetek fiai mellett - 1253 magyar vonatkozású bejegyzésben 3833 olyan magyar nevét őrizte meg, akik az 1446-1523 közötti években beléptek a Szentlélekről elnevezett ispotályos rend római kórházának fenntartására szervezett testvérületbe, konfraternitásba. Köztük ugyan királyi követet, ügyeit intéző egyháziakat is találhatunk, többségük azonban zarándokként érkezhetett Rómába. Az új tagokat általában a legegyszerűbb, csak a lényegre korlátozódó módon jegyezték be az anyakönyvbe: a minimális szöveg az új tag nevét, egyházmegyéjét és a belépés időpontját tartalmazza, az esetek egy részénél azonban egyházi vagy világi tisztségüket, lakóhelyüket is feltüntették, néha pedig rangjukra, iskolázottságukra, a belépés módjára vonatkozó megjegyzést is találhatunk. A bejegyzések 30%-át írta vagy íratta egyházi személy, az összes belépőnek ők alkották a 12%-át (447 fő). A társulat világi tagjai többségükben családjukkal együtt jelentkeztek a konfraternitásba - az ő társadalmi helyzetüket tisztségük, szakmájuk, valamint a nekik járó megszólítás tükrözi. A kötet lapjain sorakozó magyarok közül azonosíthatóan csupán 161 személy származott bárói vagy nemesi családból, és a városi lakosnak - de nem feltétlenül polgárnak - számítók száma sem haladta meg a 400 főt. Leszámítva az egyháziakat, a nemeseket, a polgárnak tekinthetőket, a beiratkozók többségének társadalmi hovatartozása nem olvasható ki a kötetből, mivel azonban ezek a személyek jórészt olyan falvakból származtak, amelynek nevét nem viselte nemesi család, jelentős részük nem lehetett más, mint jobbágy. Ahogy a társulatba lépett egyháziak lefedték a hierarchia teljes skáláját, az érsektől egészen az egyszerű falusi káplánig, úgy a beiratkozott világiak is a teljes magyarországi társadalmat képviselték, az ország irányításában szerepet játszó bárótól a falusi jobbágyig. Az a tény azonban, hogy a római zarándokút költsége mellett a pénzükből még arra is futotta, hogy az ott elnyerhető búcsú fejében egy bizonyos summát befizessenek a társulat kasszájába, arra utal, hogy a kötetbe beírt magyarok talán mégsem a hazai lakosság legszegényebb rétegeiből kerülhettek ki.
A zarándoklatok középkorvégi csökkenése
A magyar középkor hagyományos korszakhatárai (1000-1526) egyben a zarándoklatok első időszakát is pontosan körülzárják, mivel a peregrinációk kezdete Magyarországon közel egyidős a kereszténységgel, a zarándokok számának látványos csökkenése pedig egybeesik a középkori magyar állam bukásával. Ez utóbbi tűnik ki két részletesebben ismertetett forrásunkból is: 1523-ban véget ért Rómában a Szentlélek-társulatba lépő magyarok sora, s Pozsonyban is 1525-ben jegyezték be az utolsó ilyen rendelkezést tartalmazó végrendeletet. A zarándoklatok csökkenését a török előretöréssel és a reformáció megjelenésével szokták magyarázni, ez a magyarázat azonban némileg sántít. Azokon a területeken, amelyek a török terjeszkedés útjába kerültek, átmenetileg valóban visszaeshetett a zarándoklási kedv, a források alapján azonban azt tapasztaljuk, hogy a zarándoklatok nem csak ezeken a vidékeken, de az ország egész területén, még annak három részre szakadása előtt szinte teljesen megszűntek - vagyis a török hódítás ez esetben kevésbé lehetett meghatározó. Annál jelentősebb szerepet játszott ebben a folyamatban a reformáció, amely mind a zarándoklatokat, mind a pénz befizetésével elnyerhető búcsút elít?lte. A zarándoklatok csökkenést elsősorban az okozta, hogy a korábbi zarándokok - vagy potenciális zarándokok - jelentős része a reformáció hívévé vált. A protestáns tanok ugyanis főként azokon a területeken terjedtek el a leghamarabb, ahonnan a források - elsősorban a római Szentlélek-társulat anyakönyve szerint - korábban a legnagyobb volt a zarándoklási kedv, például a Szászföldön, Biharban, Zemplénben és vidékén, valamint a Dél-Dunántúlon. Azok, akik korábban zarándoklással, ereklyék vagy búcsúlevelek vásárlásával igyekeztek gondoskodni lelkük üdvéről, ezután új utat választva, az egyház megreformálásának híveknt reméltk elérni ugyanezt. A jánosréti oltárképre a 15. század második felében festett zarándokok nem egészen egy évszázad alatt anakronisztikus jelenséggé váltak. Tömeges búcsújárásokra csak az ellenreformáció sikerei után, a 17. század végétől került újra sor, ekkorra azonban mind a zarándoklatok jellege, mind a látogatott kegyhelyek köre, mind a búcsúsok társadalmi megoszlása gyökeresen átalakult.
