Gyöngyök Útja

Nemeshegyi Péter: Istentől Istenhez (részlet)

A vándorlás titkai

"Mindenütt jó, de legjobb otthon" -- tartja a közmondás. De azért mégis jó az is, ha az ember néha elhagyja otthonát és vándorútra kel. Az otthon megszokott kényelme jó, kellemes. De megvan a veszélye is. Aki szellemileg csak otthonába zárkózik, begubózott ember lesz. A litván születésű filozófus, Emanuel Lévinas írta le találóan az ilyen begubózott ember életét. Az ilyen ember "házán" nincs sem ajtó, sem ablak. Minden "véges" nála; minden korlátolt. Minden, ami a "házában" van, az ő "tulajdona". Övé a szék, az asztal; övé az ebéd, a vacsora, övé a pénzesláda és a bankbetét. Ami a fejében van, az is az övé: az ő gondolatai, az ő tervei, az ő vágyai. Ha más ember lakik a házban, az is az övé: az ő cselédje, az ő felesége, az ő gyereke. Nincs szeme, hogy igazán meglássa őket. Nem veszi észre orcájukon a könnyet. Csak azt nézi, hogy mit használnak neki, hogy tudja őket kihasználni, kiélvezni. Az ilyen ember teljesen berendezkedett. Tele az éléskamra, tele a pince. Nem érheti meglepetés, léte biztosítva van. És mégis, épp őrá áll a Szentírás szava: "Te balga! Ma számonkéri az Isten lelkedet! Kié lesz amit gyűjtöttél?" (Lk 12,20) Szerencsétlen ember! Nem ismeri az Istent! Mert mindent a maga véges mértékével mér, az Isten pedig végtelen; mindent magához viszonyít, az Isten pedig az, akihez minden viszonyul. Ha ennek a szerencsétlen embernek meg nem nyílik a szeme, ha nem tör ki gubójából, ha nem látja meg a másik ember arcát, amelyből rászegeződik az abszolút parancs: "Engem eszközödnek használnod nem szabad!", ha nem ébred rá arra, hogy mit jelent az ilyen találkozás és milyen végtelen kalandba sodródik az, aki rálép a szeretet útjára, akkor soha emberré nem lesz: élő halott. Ezért jó néha vándorútra kelni, hogy bele ne gubancolódjunk a birtoklás, megszokás, önérdek, közepesség hálójába.

Amikor útnak indulunk, új világ nyílik meg számunkra: új tájak, új arcok, új helyzetek. Nincs hátunkon a csigaház, amelybe belebújhatnánk. Védtelenek vagyunk, csupaszok. Mennyi táj, mennyi város, mennyi falu repül el a robogó vonat mellett! Kis házak, nagy házak, a falusi iskolából hazaszaladó iskolásgyerekek raja, a kezétcsípőjére téve a vonat után néző öregasszony, a hajlottan dolgozó vén paraszt, a gyerekével karján a vonat után integető, érdekes arcú menyecske... Mennyi ember, mennyi élet, mennyi sors! Mindegyik titok, mindegyik talány. Nem az én házam hát az egyetlen ház; nem az én életem az egyetlen élet. Nem én vagyok az egyetlen ember; milliónyian vagyunk. És mind együtt utazunk a "Föld" nevű űrhajón, valahonnan, valahová.

De már a hegyek között robog a vonat. Lassít: itt az állomás, leszállás. És már indul is neki a kis vándorcsoport a hegyormoknak. Keskeny ösvény kanyarog előttünk. Nem gőgös, betonozott autóút; fűlepte erdei ösvény csupán. De milyen jó, hogy van ez az út. Elődeink készítették, elődeink jártak rajta. Mi az ő nyomukban járunk. Rábízhatjuk magunkat az ösvényre. Mások is már megjárták. Mi is majd csak megjárjuk. Ha szakadékhoz ér, lesz rajta híd; ha sziklához ér, lesz rajta nyílás. Az út jó vezér, jó pajtás.

Amint járjuk, mindig új és új tájak nyílnak meg előttünk: hegyek, völgyek, ormok, patakok. És az út mentén fű, fa, virág. Ott virít a szamárkóró, ibolya, nefelejcs. Ott áll valamennyi az út szélén, és rámosolyog minden arra járó vándorra. Nem hivalkodik, nem izgágáskodik, nem csalfa és nem hazug. Az, ami. Van és ránk mosolyog. Nem azért van, hogy letépjük, eltulajdonítsuk, elhervasszuk. Hanem csak azért, hogy örüljünk neki. Hogy tessék "érdek nélkül", mert szép.

Kanyarog az út, tovább, tovább. Nincs megállás, megalkuvás. Vezet valahová, ahol még nem jártunk. Valahová, ahová érdemes elmenni. Valahová, ahol meglepetés vár ránk, ahol kitárul előttünk egy új világ.

Az utat együtt járjuk, útitársak. Egyikünk sem gondol csak saját magára. A legfáradtabb erejéhez szabjuk a lépést. Nemcsak magunk hágunk fel a sziklára: kezünket nyújtjuk annak, aki utánunk kapaszkodik. Jó a barát a hegyekben: ha elcsúsznék, elkapja karom; ha kifáradnék, átveszi hátizsákom. A vándorúton egymással vagyunk, egymásért vagyunk. Senki sem magányos. Még ha egy vadidegennel találkozunk is, megoldódik a nyelvünk, köszöntjük, bíztatjuk egymást.

A vándorúton minden bizonytalan: lehet, hogy elázunk, lehet, hogy megsebesülünk, lehet, hogy eltévedünk, még az is lehet, hogy ott pusztulunk; de mégis a vándorlás a bizalom életformája: bizalom az útban, bizalom a vezetőben, bizalom a társakban, bizalom saját erőmben. Meg tudom én tenni ezt az utat, mert van ösvény, van vezető, vannak társaim.

Szép a vándorlás. De mindig csak vándorúton lenni mégsem volna jó. A kirándulás után jólesik a hazatérés. Hosszú utazás után megpihenés a rég nem látott otthon. Ha egyszerre élvezhetné az ember a vándorlás végtelen szabadságát és az otthon meghitt békességét, az lenne az igazi boldogság. De lehetséges-e ez?

Vándorlás a Szentírásban

A Szentírás sokat beszél utakról, vándorokról. "Hitünk atyját" (vö. Róm 4,12), Ábrahámot az Isten vándorlásra hívta. El a megszokott városból! Ki a szokások hálójából! Bízva a titokzatos, hívó szóban vándorolni, és nem tudni, hogy hová: ez Ábrahám élete. Vándorol egy jövő felé, amelynek értelmét alig sejti, de amelyért kezeskedik az ígéret. Vándorol, bolyong idegen népek, idegen királyok között. De még sincs egyedül, mert vele van Ő, a Titokzatos, aki útjára hívta. Hogy vándorolhatott halálos bánattal szívében Izsákkal Morija hegye felé, amikor ez a titokzatos Isten visszakérte az ígéret fiát! De Ábrahám nem habozik; hisz, bízik Abban, aki megígérte: "A te sarjadban lel áldásra minden nemzet" (Ter 22,18).

Ábrahám sarja, Jézus szintén vándor volt. Mióta elhagyta a názáreti otthont, nincs háza, fészke, nincs párnája, ahová lehajtsa fejét. Járja egyre Izrael poros útjait, nyomában a tanítványok kis csoportjával. Jézus nem rendezkedik be, nem köti le magát. Szabad, mint az égi madár. De ennek a szabadságnak iránya van: az Atyától az emberekhez és az emberekkel az Atyához.

Jézus vándorútjain rengeteg emberrel találkozik: kövér gazdagok és sovány szegények, szúrós szemű farizeusok és furfangos vámosok, egészséges fiatalok és súlyos beteg leprások, magukat alig vonszoló öregek és Jézus után futkosó gyerekek. Mennyi, mennyi arc. És Jézus látja, meglátja valamennyit. Egyről sem érzi úgy, hogy nincs köze hozzá. Jézusnak mindenkihez van köze, mert az Atyától jött mindnyájunkhoz. Úgy bolyong az a sok ember az emberélet útvesztőjében, mint pásztor nélküli nyáj. Járja mindenki a maga útját, de ezek az utak nem vezetnek sehová. Jézus útja keresztezi ezeket az életutakat. Amikor pedig Jézus keresztezi egy ember útját, akkor elérkezett számára a döntő pillanat. Választania kell: hagyja-e Jézust továbbmenni magában, vagy követőjének szegődik. "Jöjj, kövess" -- szól rá Jézus Jakabra, Jánosra, Mátéra. És ez a szó felborítja egész addigi életüket. Elhagynak házat, hivatalt, hálót, halat, és repülnek bele a nagy kalandba, Jézus követésébe.

Jézust csak követni lehet, utánozni nem, mert Ő az út. "Senki sem juthat az Atyához, csak énáltalam" (Jn 14,6). Ő az egyetlen út, amely túlvezet hegyen, tengeren, felhőkön, csillagokon, oda egészen az Atyához. Ennek az Atyának a háza pedig mindennél messzebb van, mert senki, legyen bár űrrakéta utasa, a maga erejéből odáig el nem juthat; és ugyanakkor mindennél közelebb van, mert aki Jézusba kapaszkodik, már haza is ért az atyai házba. "Én őbennük vagyok, te meg, Atyám, énbennem. Így tökéletes az egység" (Jn 17,23). Most, itt, ebben a pillanatban.

Jézus az a csodálatos út, amely egyben otthon is. Aki nyomában jár, azt a szeretet mindig új meg új tájakra vezeti. Nincs megállás, nincs megnyugvás. Járunk vele az emberekhez, akiket Jézus a mi szívünkkel akar szeretni. Fogjuk egymás kezét, hogy egyikünk se maradjon el az úton. Minden nap van valami újság, valami meglepetés annak, aki Jézus szemével nézi a világot. Mert végtelen az Isten, akinek mélységeibe Jézus vezet, és végtelenek a szeretet új meg új feladatai, amelyekre embertársaink léte hív. De ugyanakkor, bár mindig úton, mindig otthon is vagyunk, Isten házanépe, Atyánk házában. Mert "ahol szeretet és béke van, ott az Isten." Velünk, bennünk, nálunk: ott az Isten. Az Isten fiai vándorok, és egyben mindig otthonukban élnek. Ezért érzik magukat idegen vándornak még saját szülőfalujukban is, mert hazájuk a mennyország; de ezért vannak ugyanakkor otthon a messze idegenben is, mert "Istené a föld és ami betölti" (Zsolt 24,1).

Jézus az út, megbízható, jó út. Ha néha keskenynek, meredeknek tűnik is. Ha néha fel is töri lábunkat a kavics, ha néha meg is tépázza ruhánkat, testünket, lelkünket a tövis. Keskeny az út és meredek, de az életre vezet. Jézus járja, velünk járja. Együtt járjuk, kéz a kzben. És ha egyenként eltünedezünk is a kis kapun, amelyet soha senki el nem kerülhet, nem baj. A viszontlátásra odaát, odahaza!