Gyöngyök Útja

Egy régi orosz legenda egy negyedik királyról is mesél, aki a másik három királlyal együtt indult útnak. Edzard Schaper ezt a legendát használta fel és öntötte mesterien formába.

A negyedik király három csillogó drágakövet vitt ajándékul az isteni Gyermeknek. A négy közül ő volt a legfiatalabb, az ő szívét égette a legperzselőbben a vágy. Az úton haladva egyszer csak egy gyermek zokogását. A földre pillantva "egy fiúcska feküdt előtte a porban, gyámoltalanul, mezítelenül, öt vörös sebből vérezve. A gyermek szokatlanul idegen, gyenge és tehetetlen volt, az ifjú király szívét mély szánalom töltötte el iránta". Felemelte és visszalovagolt vele a faluba, amelyet épp csak az imént hagyott el. A gyermeket senki sem ismerte, ezért keresett neki nevelőanyát, és odaadta neki a ritka drágakövek egyikét, hogy a gyermek élete biztosítva legyen, aztán tovább folytatta útját. A magára hagyott gyermek érzékennyé tette a világ bajai iránt. Egy városon áthaladva halottas menet jött vele szemben. Családapát temettek. Az anyára és gyermekére rabszolgasors várt? Odaadta nekik a második drágakövet.

Útját folytatva a csillagot szem elől téveszti. Kétségek közt gyötrődik: vajon hűtlen lett volna elhivatottságához? De a csillag egyszeriben újra feltűnik. Idegen, háború dúlta országokon át vezeti. Az egyik faluban katonák férfiakat terelnek össze, meg akarják őket ölni. A harmadik drágakövön megváltja életüket. A csillagot nem látja már. Koldusszegényen járja az országokat és segíti a bajbajutottakat. Egy kikötőbe érve egy családjától megfosztott, gályarabságra ítélt apa helyett vállalja a gályarabok sorsát hosszú évekre, eközben lelkében a csillag újra felkél. A belső fény egyre jobban átjárja, megnyugtatva lelkiismeretét, hogy mégiscsak a helyes úton jár. A gályarabok és feletteseik megérzik különös mivoltát, szabadon bocsátják. Álmában ismét megjelenik a csillag és hangot hall: ?Siess! Siess!? Útnak indul az éjszaka kellős közepén. A fényes csillag egy nagy város kapujához vezeti. Egy nagy tömeggel a Koponya-hegyre érkezik, ahol három kereszt áll. A középső kereszt felett az őt vezérlő csillag ragyogott. A kereszten függő ember látványa nagyon megindítja, aki olyan volt, hogy minden fájdalmát, kínját átérezte, de könyörületességét és szeretetét is. Szöggel átvert kezei meggörbültek. Ezekből a keresztre feszített kezekből sugarak áradtak. A királyt egyszeriben villámcsapásként sújtotta a felismerés: "Zarándok életem céljához értem. Itt függ a kereszten az emberiség Királya, a világ Üdvössége, aki után vágyakozva emésztettem magam, akivel minden megterheltben és megfáradtban találkoztam." A király a kereszt alatt térdre hull. Széttárt kezeibe három piros vércsepp hullik. Ragyogóbbak a három drágakőnél. Amikor Jézus felkiáltva kilehelte lelkét, a király holtan esik össze. "Halálában arcát az Úr felé fordítva olyan fénylő volt, mint a ragyogó csillag."

Mindig meghatódom, amikor ezt a legendát olvasom. Talán neked is mond valamit Karácsony titkáról. Gyakran egy csillag ragyogásától nem látsz eleget. Sötétség lakik benned. Kételkedsz, vajon helyes úton jársz-e. Ha az életre, Istentől bátorítva, az utadat szegélyező emberekre hagyatkozol, ha szánalommal telt vagy, úgy egy napon benned is felragyog a csillag, és az Istengyermeket minden emberi arcban megtalálod, akikhez odafordulsz, és akiknek vágyaira megfelelsz.

Anselm Grün: Karácsony az újrakezdés reménye (JEL Könyvkiadó, Budapest, 2006.)

Egy középkori zarándok legendája Selma Lagerlöf nyomán.

(I. rész)

Sok évszázaddal ezelőtt élt Firenzében egy férfi, akit Raniero di Ranieronak hívtak. Raniero a város legerősebb embere volt. Még siheder korában sok jelét adta erejének. Egyszer egy házban tartózkodott, aminek padlását megrakták gabonával. A gerendák nem bírták a nagy terhet és összeroppanva azzal fenyegettek, hogy a ház összedől. Mindenki kirohant, csak Raniero maradt, és karjait kinyújtva tartotta a tetőt, amíg a többiek alá nem ducolták.

Őt tartották Firenze valaha élt legvitézebb polgárának. Minden zajra kirohant az utcára, annak reményében, hogy belekeveredhet valami verekedésbe. Ha kirántotta kardját nem nézte kik és hányan vannak ellenfelei, vadul nekik esett. Sokszor panaszkodott is Raniero, hogy túl békés város számára Firenze, ő kalandokra, harcokra született. 

Nagyszájú ember volt, aki kegyetlen az állatokhoz és durva a feleségéhez. Előbb cselekedett, minthogy gondolkozott volna.

Feleségét Franceskának hívták, aki a bölcs és hatalmas Jacopo degli Ubertinek volt a leánya. Jacopo nem szívesen adta leányát olyan durva emberhez, mint Raniero. Franceska azonban annyira szerelmes volt Ranieronak, hogy apjának meglágyult a szíve. Azonban, amikor belegyezését adta a házasságba, megígértette Ranieroval, ha a felesége már nem bírja mellette, akkor nem foglya megakadályozni, hogy visszatérhessen az atyai házba. Raniero nevetve mondta: "Biztos lehetsz abban Jacopo, hogy egy asszonyt sem fogok visszatartani, ha menekülni akar tőlem."

Házasságuk első heteiben igen szépen éltek. Egyszer Raniero kitalálta, hogy a céllövésben fogja magát gyakorolni. Készített egy céltáblát és azon próbálkozott. Amikor néhány nap múlva már olyan ügyesen lőtt, hogy mindig a tábla közepébe talált, nehezebb célpont után nézett. Franceskának volt egy kismadara a ház torncán függő kalitkában. Felesége nagyon szerette a madárkát, de Raniero mégis kiadta szolgájának, eressze ki, hogy azon tehesse próbára ügyességét. El is találta a kis fürjet röptében. Büszke volt lövésére és mindenkinek előtt dicsekedet is vele. 

Amikor Franceska megtudta, nagyon elszomorodott és kérdőn tekintett férjére, vajon azért tette-e, hogy őt elszomorítsa. De hamarosan megbocsátott neki és éppen úgy szerette, mint azelőtt.

Nem sokáig tartott ez a felhőtlen időszak. Raniero apósa vászonszövő volt. Nagy műhelyet tartott fenn. Egy napon Raniero a város piacán olyan vásznat fedezett fel, amelyben kendert kevertek a lenhez. Úgy találta, hogy az Jacopo műhelyéből származik. Mindenfelé büszkén híresztelte is felfedezését, még Franceska füle hallatára is. Apósa hiába tisztázta magát, nehezen tudta lemosni magáról a gyanút. 

Felesége ismét elkeseredett viselkedésén. Amikor elmondta neki fájdalmát, Raniero értetlenül állt előtte, mert azt hitte, hogy Franceska büszke lesz az ő szemfülességére. Franceska azonban ismét kész volt a megbocsátásra, de már előre rettegett, hogy legközelebb mivel fogja férje megsebezni szerelmüket.

Nem kellett sokáig várnia. Raniero műhelyében volt egy legény, aki vézna volt és egyik lábára sántított. Ez az ifjú szerelmes volt Franceskába. Raniero ezt észrevette és minden alkalmat kihasznált, hogy felesége jelenlétében gúnyt űzzön a legényből. Végül is az nem bírta tovább és egy alkalommal nekiment Ranieronak, aki kacagva félrelökte őt. A legény elkeseredésében kirohant és felakasztotta magát.

Ekkor voltak egy éves házasok és Franceska megrémült, hogy ilyen hamar befészkelte magát szívébe a gyűlölet Raniero iránt. Azon nyomban hazaköltözött apjához, abban reménykedve hátha ez a tette észhez téríti Ranierót. Amikor apja meglátta, nyomba ott hagyta műhelyét és szolgáinak meghagyta, hogy álljanak fegyverbe, arra az esetre ha veje erőszakkal akarná visszavenni leányát.

Raniero félvállról vette az esetet. Úgy gondolta, hogy felesége hamarosan visszatér hozzá. Néhány nappal később, amikor már az egész városban híre ment annak, ami történt, Raniero elveszítette türelmét. Legszívesebben a törvény erejével kényszerítette volna vissza feleségét, de ezt mégsem tehette adott szava miatt. Legjobbnak látta elmenni abból a városból, ahol ilyen szégyen érte.

Eleinte zsoldosként tengette életét. Miután egyre több hőstettet hajtott végre, a császár lovaggá ütötte.

Mielőtt elhagyta volna Firenzét Raniero, fogadalmat tett a Szent Szűznek, hogy neki ajándékozza a legszebbet és legdrágábbat, amit a csatákban elnyer. Szűz Mária oltára előtt mindig értékes ajándékok hevertek, amelyeket Raniero küldött. Raniero sokszor gondolt arra, hogy talán egy szép napon Franceska visszatér hozzá, ha látja hőstetteinek fényes bizonyítékait. Kapóra jött neki, hogy Ebben az időben hírdették meg a keresztes hadjáratot. Raniero is felvette a keresztet, és elindult keletnek, hogy még hatalmasabb hőstetteket hajtson végre.

Azon az éjszakán, amikor a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet, nagy ünneplés rendeztek a városon kívüli táborukban. A sátrakban vidám lakomát rendeztek a győzelem örömére. Raniero sátrából is vidám énekszó hallatszott. Minden oka meg volt, hogy ünnepeljen, ugyanis azon a napon nagyobb tisztességben részesült, mint bárki más. Az ostrom során ő volt, aki Bouillon Gottfried után elsőként jutott be a városba. Amikor a keresztesek a szent sír templomában hálát adtak, ő gyújthatta meg elsőként gyertyáját a szent lángról. Sátrában kis emelvényt épített a gyertyának, hogy ott őrizhesse hőstettének bizonyítékát.

Amikor már jó ideje mulattak, megszólalt Raniero egyik bajtársa. "Az már bizonyos - mondta - hogy most ne fogod tudni elküldeni a firenzei Madonnának a legdrágábbat, amit a csatában szereztél." Raniero csodálkozott, hogy ugyan most mi akadályozhatja meg fogadalma teljesítésében. "Hát csak az - folytatta a társa - hogy amit ebben a csatában szereztél nem küldheted el Firenzébe, mert az a Szent Sírnál meggyújtott gyertya lángja." A lovagok nagy kacagásban törtek ki. Raniero mindenre kész volt csak, hogy véget vessen a gúnyolódásnak. Magához hivatta legkiválóbb csatlósát és megbízta azzal, hogy reggelre kelve induljon Firenzébe a szent lánggal. Az ellenkezett, hogy alig foglya elhagyni a tábort a láng kifog aludni. Ő ilyen tettre nem vállalkozik. Raniero sarokba szorítva érezte magát, ezért így kiáltott: Jól van, akkor majd magam viszem el a lángot a Szent Szűznek. 

A lovagok ajkára fagyott a mosoly. Ezzel Raniero elérte, amit akart. "Miért nem nevettek? - kérdezte - hiszen ez a cselekedet gyerekjáték lesz egy ilyen lovag számára, mint én."